Nagy döntések előtt álltunk tavaly a férjemmel. Kiderült ugyanis, hogy az édesapja, aki nagyjából húsz éven át vezette a saját éttermét, nem akarja tovább vinni az üzletet, mert belefáradt.
Mondanom sem kell ugye, szóba jött akkor, hogy mi legyen az étteremmel. Az öreg nagyon szerette volna ha rábízhatja fiára, az én férjemre, de ő meg hallani sem akart erről. Ő egy kényelmes típus, jól elvolt a munkájával. Egy jól menő cégnél dolgozik magas beosztásban, és a legkevésbé sem hiányzott neki, hogy igazgasson egy külön vállalkozást. De a dilemma ennél azért nagyobb volt, mert hadd ne kelljen mondanom, hogy szép profitot termelt a csárda. Rengeteg külföldi is megfordult ott, nyáron esküvőket rendeztek, az egész város szívesen járt oda, és túlzás nélkül állíthatom, hogy a község kedvenc étterme volt ez.
Úgyhogy a gondtalan hétköznapokba most becsúszott egy kis fejtörés. Az öreg persze azt mondta, ha nem fogadjuk el, hát akkor eladja, akadna rá vevő bőven. Valójában szerintem a férjem is tudta, érezte, hogy egy ilyen régi és még mindig sikeres családi vállalkozást nem szabad kiengedni a kezünk közül. Csak hát a vele járó gondok, plusz költségek, az alkalmazottak meg a satöbbi.
Úgy döntött, egy héten keresztül bemegy az apjával, és végigcsinálja a teendőeket. Maga is szolgált ki vendégeket, kedveskedett az éppen érkezőknek, italokat vitt ki, na és persze, mint a legtöbb főnök, ő maga bonyolította a fizetést, amikor éppen tehette.
Elég az hozzá, hogy úgy döntött belevág. Elfogadta az éttermet, ahol kinevezte az egyik legrégebbi alkalmazottat, hogy az ő jelenléte nélkül viselje gondját a helynek. Hétvégenként pedig, amikor máskor a tévé előtt bámulta a forma1-et vagy valami focimeccset, most az étteremben volt, és ellenőrizte a számlákat, rendeléseket. Hamarosan belátta, hogy apjának valószínűleg emberfeletti ereje volt, hogy ezeket ennyi éven át minduntalan egymaga volt képes ellátni. Ő azonban így, hogy csak két nap áll rendelkezésére egy héten, ezzel nem fog tudni boldogulni.
Nem kell hozzá nagy jártasság az üzleti világban, hogy kitaláljuk, mi a megoldás: fel kell venni valakit, aki bonyolítja a megrendeléseket, számlákat, fizetéseket. Csakhogy, és ez már komoly fejtörést okozott, ehhez valahogy le kell faragnunk a költségeinkből, csökkentenünk kell a kiadásokat.
Hosszasan tanácskoztunk erről, és bizony, nehéz szívvel azt is bevallom, hogy az elbocsájtás is szóba került, de végül azt is beláttuk, hogy a legkevésbé sem volna megoldás a problémánkra. Mivel pincérekből így is pont annyi állt rendelkezésünkre, hogy teltházkor épp ne panaszkodjon senki. De ha egy asztallal több is befért volna, valaki már késve vagy hidegen kapta volna meg az ételét.
Arra jutottunk, hogy valahogy a fogyasztásainkból kell lefaragni. Persze kevesebb alapanyagot nem rendelhetünk, hiszen teljességgel kiszámíthatatlan, miből mennyi fog elfogyni. Hány kiló húst, lisztet rendeljük – ki tudná ezt megjósolni?
Végül is arra lettünk figyelmesek, hogy a villanyszámla olyan magas, hogy ha abból le tudnánk valamelyest faragni, nem is olyan sok időnek kellene eltelnie, hogy annyi megtakarításunk legyen, amiből már fel lehet venni egy újabb alkalmazottat.
De hogy faragunk le belőle? Hiszen egy gép sem ment feleslegesen az étteremben, nem viccből volt magas a számla – tényleg rengeteget fogyasztottunk.
És itt érkeztünk el ahhoz az ötlethez, ami elsőre annyira komolytalannak és nevetségesnek tűnt – lévén, azt hittük ilyen talán nincs is Magyarországon –, tudniillik a napelemes rendszerek ötletéhez. Az ötlet a számológépből jött, egészen pontosan tőlem. Amikor néztük a számlákat, épp egy napelemes számológépet használtam, és felvetettem, hogy nem lehetne-e egy részét fedezni napenergiából?
A férjem pedig azonnal felismerte a jó lehetőséget, amit én akkor félig talán csak viccből mondtam neki, és rákerestünk online, hogy vajon milyen árakon és egyáltalán elérhető-e ez a megoldás.
Végül is megtaláltuk a következő honlapot: http://napelemrendszer.info/ , ahol többek között sokat megtudhattunk arról, miként is funkcionál egy ilyen rendszer. Na meg persze az árakat, amitől teljesen ledöbbentünk. Mert azt még azért feltételeztük, hogy Magyarországon is lehetséges ilyen szerkezetek megrendelése, beszereltetése – na de azt, hogy ennyire alacsonyan, azt a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna.
Mivel Európa nagy mértékben támogatja a környezettudatos innovációkat, az elmúlt jó pár évben töredékére csökkent ezeknek az ára.
Több sem kellett nekünk, a férjem elmentette a weblapcímet a könyvjelzők közé (http://napelemrendszer.info/), és egy héttel később felhívta őket.
Most zajlanak éppen a munkálatok, hamarosan pedig már úgy tűnik, be is fejeződnek. Időre. A cég emberei szerencsére nagyon korrektül, lelkiismeretesen dolgoznak, és az étterem egy részét le sem kellett zárnunk, így akkor kiesésünk sem lesz, mint előzetesen hittük volna.
Már alig várjuk, hogy meglátszódjon az új energiaforrás a számláinkon is.
Na meg persze most már elmondhatjuk azt is, hogy mi egy környezettudatos étterem vagyunk. Jól lehet, nem ez volt a fő motiváció, de ettől függetlenül nagy büszkeség ez, mert talán az egész megyében a mi éttermünk az egyetlen, ahol hamarosan napelemes tetőszerkezet lesz beszerelve. Nem sokára pedig új alkalmazottat is felvehetünk. Azt hiszem, ennél jobb döntést még soha nem hoztunk.
Szóval a legjobb tanács, amit tudni adok csak, hogy ne ijedjetek meg a kihívásoktól. Vagy az újszerű dolgoktól, azoktól, amik ijesztően, bonyolultnak vagy lehetetlennek tűnnek. Vannak lehetetlen dolgok, de nem minden az. Egy napelemes tetőt felszereltetni, és hozzájárulni, hogy ne tegyük tönkre a bolygót igazán nem az.